Tessék egy NANA fanfiction, Nana gondolatai. Azután. Próbáltam nem annyira spoileresre írni, mondjátok el mennyire sikerült:D Ne számítsatok sokra :D
Amikor a tragédia megtörtént nem tudtam megszólalni. Összeestem, és nem tudtam felállni, mert soha nem hittem, hogy sor kerül rá. De tudod Hachi... ez az egész a Trapnest hibája volt.
Behálóz és csapdába zár, soha nem enged. Bármennyire szerettem volna, hogy Takumi ne legyen veled, tudtam nem bírsz neki ellenállni, és ha azt mondom megcsal, biztos voltam, hogy nem hinnél nekem. A Trapnest behálózta a Blast-et, Ren és én, te és Takumi, majd Reira, ahogy Shint szédítette. De kíváncsi vagyok, vajon igazán szerette őt, vagy inkább Takumi volt az, akit örökké szeret és Shin csak egy pótlék volt számára. Soha nem akartam, hogy valaki is belekeveredjen Takumi kis játékaiba, de vesztettem. Szinte már akkor tudtam, amikor megláttátok egymást, ez fájt.
Tudod, utálom Takumit, nem csak ezért, mert elvett tőlem, hanem mert falat emelt közénk. Az a szoba volt az a hely, amit szerettem, és ami összekötött minket, amikor elmentélt onnan, egyedül maradtam. Nem csak a lakásban, hanem a világon is.
Yasu mondta el. Nem éreztem semmit, csak zsibbadtságot. És nem is akartam semmit érezni, túl fájó lett volna. Azon az éjszakán nem tudtam aludni, nem tudtam egy cigit se elszívni, élni se tudtam.
Mert tudod Hachi, a Trapnest csak szomorúságot hoz és elpusztít. Nem tudom, egyáltalán miért kellett újra látnom Ren-t, hogy miért kellett Shin-nek Reira-ba beleszeretnie, hogy miért maradtál Takumi mellett. De ez voltak az első jelek a Blast végének. A Trapnest mindig egy szinttel fölöttünk állt, és lesett árgus szemekkel, hogy mikor vagyunk a leggyengébbek. Takumi, te mindig előre gondolkoztál, ezért is utáltalak.
Tudod eddig szerettem a tengert, de most már nem tudom mit érzek. Hisz minden ott végződik nekem. Igazából nem tudom, hogyan tovább. Énekeljek, kinek? Miért? Én csak a csapatommal akarok játszani, egy dalt, még a régi időkből. Shin és Nobu gitározásával, és Yasu dobolásával, de mit ne mondjak, nagyon hiányzott az egész.
Igazából semmi sem lehet egyszerű, mert mindenki féltékeny a másikra és nem tagadhattam, mennyire zavart Reira és Ren kapcsolata. Tudtam, hogy csak barátok mégis féltem megint egyedül maradni, az üres lakásban. Annyira sajnálom, minden az én hibám. Ren távolléte, a Blast felbomlása. Remélem meg tudtok bocsátani.
Én idéztem elő a tragédiát, és én is viszem el a balhét, mindenki sír, ahogy én nem tudok. Egy kőszívű nő vagyok, és mindig az is maradok.
Igazából minden a Trapnest hibája, és ezt nem azért mondom, mert nem akarom vállalni a felelőséget, de ez egy jól kitervelt csapda volt, nem? De ez a csapda egyikőnknek se sült el jól. Viszlát Trapnest. Viszlát Blast.
Még ha utáltam is a Trapnest-et hiányozni fognak, mert együtt megváltoztathattunk volna néhány dolgot.
Mondd Hachi... ha a fájdalmam egyre mélyebb, és én nem tehetek semmit… te segítesz ugye?
Igazán ilyen hülyeséget... a manga azt a két fejezetét végigsírtam, még ha az angolom nem annyira jó és nem értettem belőle semmit, csak néhány szót. Yazawa Ai-sensei nagyot alkotott remélem tud róla.
Egy kis szösszenet, egy nagyon kicsi össze-visszaság.
