Álmodtam egy világot, melyben csak én vagyok. Körülnéztem, de nem láttam a közelben semmi élőlények tekinthetőt. Olyan volt, mint egy sivatag. Ránéztem és minden érzésemet elszívta, ott voltam a nagy semmi közepén, olyan érzetet keltett bennem, mintha az egész csak ismétlődne végtelenig. Lenéztem a földre. Felrepedezett talaj, a földből gyökerek törtek a felszínre, de látszott rajtuk hogy már egyáltalán nem éltek. Tekintetem a gyökerek között ingázott. Unatkoztam, mint mindig. Kinéztem magamnak egy gyökeret mely eltért a többitől. Ő volt az egyetlen, akinek mellékágai a felszínen futottak tovább. Fekete volt. Valahogy nem csodálkoztam, még ha ez nem is volt jellemző egy fára. Odaértem. Ott állt egyedül, kicsavart törzzsel, mely a levegőbe ívelt. Ágai, mintha nem is léteztek volna, csak egy törzs. Rosszul éreztem magam, valamiért úgy éreztem, mintha egy hozzám közel álló személy állt volna ott. Neki támaszkodtam a jobb kezemmel a fának. Mély levegőket vettem és próbáltam lenyugodni. Nem tudtam, nem érdekelt mi folyik itt. Elkezdtem futni, futni a messzeségbe, mely úgy tűnt nem vezetett sehová. Fokozatosan gyorsított, de nem jutott semerre. Lábai kezdtek fáradni, de nem törődött vele, csak el akart innen tűnni. De hova is? Hol volt a helye a világban?
-------------------------------------------------------------------------------------
Szárnyaim már rég máshoz tartoztak, soha nem is voltak az enyémek, mert minden az Övé volt. Szemeimet behálózta, árnyékot húzott körém, hogy ne lássam a külvilágot, Most pedig megkötött kézzel sétálok, mert nem érdekeltek a szabályok. Ő ezt akarta. Én nem ellenkeztem, de minden tiszteletemet elvesztettem benne. Kezemet kötél sebesítette ki, bőröm ki volt pirosodva, de én csak sétáltam tovább, és a kötéllel játszadoztam. Azt akartam, hogy fájjon. Nem akartam, hogy lejöjjön, csak azt hogy piros bőrömön megcsillanjon a vér. Nem sírtam, tudtam mit csinálok, tudtam mit követek el, nem érdekeltek a következmények, csak felejtsem el. Valaki megállított a sétámba. Rafael volt. az. Nem volt kedvem beszélgetni, ezért reménykedtem, hogy minél előbb elmegy a közelemből. Utáltam kiszolgáltatott lenni, pedig most se szárnyam, se kezem, se gondolatom. Mindent elvettek, ami fontos volt nekem és kellett a jövőmhöz. Megbocsátanám, de én is a Földről jöttem, és csak egy rohadt, reménykedő, helyét nem találó személy lettem. Mert nekem mindent elrontottak. Először az önbecsülésem lett oda, majd a tiszteletem más emberek iránt. Vagy angyalok? Mindegy, Nincs sok különbség, mert ez nem az a hely, hol elhajózhatok. Fáj a kezem. Rafael még mindig itt van. Biztos voltam benne, hogy nem szólalok meg. Rafael arkangyal nem tartozott a kedvenceim közé, csak néhányan voltak, akik elbírtak viselni, mert nem tartották tisztának gondolataimat. Nem akartak itt fenn. Én se. Nem tudom miért vagyok itt. Nem tudom ki hozott ide. Nem akarom, hogy minden összeomoljon. Életem most rázódott nem rég helye, mégis már most látom a nagy fekete foltokat, melyek újra tönkre fognak rakni. Minek kerültem ide fentre? Bűneim legalább 10 oldalon keresztül tartanának. Akkor mégis miért...?
- Ki vagyok, Rafael? - kérdezte elnézve az angyal mellett. - Ki vagyok én, hogy ide hurcoltok?
- Sajnálom, erre nem adhatok választ.
- Látom nagyon sajnálod - gúnyolódott. - Én nem vagyok angyal, ezt mindenki tudja, mi a faszért vagyok itt?
- Nem kell nyomatékosítani mondanivalódat, elsőre is megértettem - célzott a vulgáris szavára Rafael.
Nem tudtam folytatni a beszélgetést, valami megállított. Egy hang mondta nekem,. hogy várjak, és nézek körül, amíg újra nem hallom. Nem tettem semmi ilyet. Nekem nincs főnököm, aki parancsol nekem, én a magam ura vagyok. Rajtam nem uralkodik senki, vagy semmi. Nem adtam a hajléktalanoknak pénzt, nem váltottam valóra az álmomat, és mégis itt vagyok. A törött üveg, miért volt itt? Évekkel ezelőtt hátrahagytam minden ilyen emléket, mit keres ilyen közel a felszínhez? Mi veszett ki belőlem? Mi az, ami másban meg van de bennem nincs? Miért kell ilyen hülyeségeken gondolkoznom? A közönyösségem, mostanában mindenkit idegesít, eddig is ez volt, csak eddig kevesen mondták el a véleményüket. Féltek tőle, és ő is félt magától. Egy kellemes kis mechanizmus. Eltaszított magától mindenkit, kivéve aki nem hagyta, de nem érezte a megkönnyebbülést, hogy nincsenek már ott. Inkább a szorongás vett rajta erőt. Utállak titeket. Mert itt hagytatok.
-------------------------------------------------------------------------------------
Túl fáradt vagyok várni rád, ezért találkozzunk napéjegyenlőségnél, egy helyen amelyet csak mi ismerünk, de édes, miért hívtál ilyen későn? Otthon mindenki szeret, már hiányzok nekik. Fáradt vagyok várni rád, egy szomorú lélek vagyok, ez nem az én időm, hogy kiválasszam a napot, melyen meghalok. De egy dolog, ez a te életed, azt csinálsz, amit akarsz, csak ne várakoztass meg, azon a napon, mert magányos vagyok. Az árnyékaim behálóznak, amikor a város alszik.
