2010. február 24., szerda

Miért kell hinni valamiben?

Miért jó az, ha hiszek valamiben? Milyen segítséget nyújt? Felszabadít? Biztonságot nyújt? Persze...

Hinni egyenlő a csalódással. Valamiben túl bízunk és biztosak vagyunk, hogy nem fog elárulni, és mégis egy nap történik valami, valami ami ellent mond az eddig bízottakban. A teljes rádöbbenés, hogy minden eltűnt, és nincs több támasz, ami összetart, teljes sebességgel áramlik felénk. Ezekután eltöltött elfecsérelt napok szánalmasak, a haszontalanság érzete, pont olyan mint akkor, azon a napon. Árulók, rohadt kibaszott árulók. Soha nem elég nekik semmi, mindig arra törekednek, hogy ne én legyek az, csak ne én. Csalódás. Megint. De ebben az esetben én vagyok a csalódás, vagy ők? Elvégre mit számít, hogy én mit csinálok, nem? Ez az egész egy nagy szánalom, hasonlít is valakire.

Valahogy egy kitörő kacaj gomolyog bennem, egy keserű kacaj. Ha ez az egész nem lenne, akkor talán máshogy alakult volna minden. Úgy, mint régen. Ahogy én akarom. Ebben a képzelt világban, amelyben élek.

Kezd omladozni a Pajzs. Néhanapján leereszt, és egyszer csak újrafeltűnik, egészben, a mosolyokkal, a nevetéssel, mint valami fertőző kór. Néha fázik és vannak különösen szar napjai, mégis arra törkszik, hogy mindig használják. Mindegy hogyan, csak vegye fel valaki a földről, és aztán miután használta, újra dobja el. Végülis a természet rendje. Az unalmas dolgokat mindig száműzik, pont mint a sokszor használtakat. Ez vicces. Ez arra következtet, hogy a legtöbbünk szemét. A gondolataink szemetek. Hisz egy idő után megunjuk, hogy mindegyik olyan egyforma, és végül azokból ugyanazt lehet lehozni. Ez az egész... már évek óta egy nagy színjáték, és mindig milyen készséges voltam.

Hát ez változni fog, nem vagyok bábu.