2009. szeptember 28., hétfő

NANA fanfiction

Tessék egy NANA fanfiction, Nana gondolatai. Azután. Próbáltam nem annyira spoileresre írni, mondjátok el mennyire sikerült:D Ne számítsatok sokra :D


Amikor a tragédia megtörtént nem tudtam megszólalni. Összeestem, és nem tudtam felállni, mert soha nem hittem, hogy sor kerül rá. De tudod Hachi... ez az egész a Trapnest hibája volt.

Behálóz és csapdába zár, soha nem enged. Bármennyire szerettem volna, hogy Takumi ne legyen veled, tudtam nem bírsz neki ellenállni, és ha azt mondom megcsal, biztos voltam, hogy nem hinnél nekem. A Trapnest behálózta a Blast-et, Ren és én, te és Takumi, majd Reira, ahogy Shint szédítette. De kíváncsi vagyok, vajon igazán szerette őt, vagy inkább Takumi volt az, akit örökké szeret és Shin csak egy pótlék volt számára. Soha nem akartam, hogy valaki is belekeveredjen Takumi kis játékaiba, de vesztettem. Szinte már akkor tudtam, amikor megláttátok egymást, ez fájt.

Tudod, utálom Takumit, nem csak ezért, mert elvett tőlem, hanem mert falat emelt közénk. Az a szoba volt az a hely, amit szerettem, és ami összekötött minket, amikor elmentélt onnan, egyedül maradtam. Nem csak a lakásban, hanem a világon is.

Yasu mondta el. Nem éreztem semmit, csak zsibbadtságot. És nem is akartam semmit érezni, túl fájó lett volna. Azon az éjszakán nem tudtam aludni, nem tudtam egy cigit se elszívni, élni se tudtam.

Mert tudod Hachi, a Trapnest csak szomorúságot hoz és elpusztít. Nem tudom, egyáltalán miért kellett újra látnom Ren-t, hogy miért kellett Shin-nek Reira-ba beleszeretnie, hogy miért maradtál Takumi mellett. De ez voltak az első jelek a Blast végének. A Trapnest mindig egy szinttel fölöttünk állt, és lesett árgus szemekkel, hogy mikor vagyunk a leggyengébbek. Takumi, te mindig előre gondolkoztál, ezért is utáltalak.

Tudod eddig szerettem a tengert, de most már nem tudom mit érzek. Hisz minden ott végződik nekem. Igazából nem tudom, hogyan tovább. Énekeljek, kinek? Miért? Én csak a csapatommal akarok játszani, egy dalt, még a régi időkből. Shin és Nobu gitározásával, és Yasu dobolásával, de mit ne mondjak, nagyon hiányzott az egész.

Igazából semmi sem lehet egyszerű, mert mindenki féltékeny a másikra és nem tagadhattam, mennyire zavart Reira és Ren kapcsolata. Tudtam, hogy csak barátok mégis féltem megint egyedül maradni, az üres lakásban. Annyira sajnálom, minden az én hibám. Ren távolléte, a Blast felbomlása. Remélem meg tudtok bocsátani.

Én idéztem elő a tragédiát, és én is viszem el a balhét, mindenki sír, ahogy én nem tudok. Egy kőszívű nő vagyok, és mindig az is maradok.

Igazából minden a Trapnest hibája, és ezt nem azért mondom, mert nem akarom vállalni a felelőséget, de ez egy jól kitervelt csapda volt, nem? De ez a csapda egyikőnknek se sült el jól. Viszlát Trapnest. Viszlát Blast.

Még ha utáltam is a Trapnest-et hiányozni fognak, mert együtt megváltoztathattunk volna néhány dolgot.

Mondd Hachi... ha a fájdalmam egyre mélyebb, és én nem tehetek semmit… te segítesz ugye?


Igazán ilyen hülyeséget... a manga azt a két fejezetét végigsírtam, még ha az angolom nem annyira jó és nem értettem belőle semmit, csak néhány szót. Yazawa Ai-sensei nagyot alkotott remélem tud róla.

Egy kis szösszenet, egy nagyon kicsi össze-visszaság.

2009. szeptember 27., vasárnap

Búcsú Tőle

17. Én vagyok az, aki nem vesz észre dolgokat. Sajnálom... amit teszek neked.

17. Hogy tudod az álmodat és a boldogságodat megvalósítani... és más ilyen dolgokat? Még mindig nem értem.

18. Egy csomó időt töltöttünk együtt, azonban... nem értettelek egyáltalán. Ráadásul nem jöttem rá, hogy megsebeztelek téged. Bocsáss meg.

24. Elfelejteni a hibáinkat és sebeinket, nem elég, hogy eltűnjenek.Addig mondom a neved, fájdalmam ellenére, míg válaszolsz.

29. A törékenységemet, biztos nem te okoztad.

34. Attól a naptól kezdve, bármennyire estem össze, még mindig felállhatnék és fel is állok, mert tudom, hogy mindig az oldalamon leszel és figyelsz engem.

36. Az ég tele volt csillagokkal, ma este szebb volt, mint bármikor. Még most is, ha szikrázóan ragyogó dolgokat látok, mindig rá gondolok.

41. Az emberek mindig azt mondták, csak akkor fedezed fel, hogy valami milyen értékes volt, amikor elveszted, de én úgy gondolom, csak akkor ismered fel igazán, amikor másodszor látod szemtől szemben.

45. Sok ember közül, én tudom... amit tettél, az "végzetes" volt. Az volt az érzésem, az azonos gyűrűnk... össze tudott kötni minket.

46. Nem számít, hogy milyen zsúfolt a terem. Nem számít, milyen ruhában vagy. Bízok benne, hogy bárhol megtalálnálak.

46. Nem számít milyen szomorú vagyok néhanapján... nem tudok leszegett fejjel sétálni.

48. Abban az időben, egy erős kapcsolatot kerestem... ami soha nem törik el. De egy kötelék emberek között, nem olyan amit meg lehet kötni. Azt mondják róla embereket kapcsol össze. És nem bebörtönözi őket.

49. A holnap el fog jönni, ha nem vesztjük el a reményt... ezt tőled tanultam. De az esős napok megnyugtatnak...az arcom még most is könnyes. Azon a napon ömlött az eső.

50. Mindig megakadok egy ciklusban, soha nem érem el a fejlesztés egy pontját.

50. Nem törődöm azzal, hogy nem szeretnek viszont, még mindig szeretni akarok valakit. Valakit a szívem mélyéből... Egyenesen, rendületlenül... Annyira egyszerűn dolognak látszik, akkor miért kell ilyen nehéznek lennie?

51. Az utolsó szavai... Még most is a remény és kétség között vagy. Suttogtál, mintha magaddal beszéltél volna. "Látni akarom a tengert"

52. Az emberek érzései könnyen változnak... Mindaz, amit az ember lát, egy illúzió lehetne... Semmi sem biztos. Még akkor is, ha a hold úgy tűnik, hogy eltűnt... Az igazság mindig itt van... Csak változó alakban. Soha ne felejtsd el.

53. Mi a legfontosabb neked, most? Elhagytál mindent. Hol vagy most?

55. Nem láthatnám a magányodat aznap... Nem a szemüveg miatt nem tudtam látni a szívedet. Eszményítettelek téges és az illúziót... a szemem már homályos volt.

63. Bár nem tudom visszaadni a boldogságodat, legalább melletted akarok lenni, hogy megoszd a szomorúságod velem. Még egyszer kérlek, fogd meg a kezem!

64. Mielőtt veled töltöttem volna az új évet, teljesen reményteljes voltam. De a visszaszámlálás a tragédiába, már ezelőtt elkezdődött, nem? Ez csendben halmozódott fel. Mint a hó.

66. Idejöttem erre a helyre. Kutatni, hogy hol halhatnék meg. Tehát, mi van a világban? Mit csinálok itt még mindig?

78. Miért nem mondtad ki azt a szót?

78. A bandám gitárosa elvesztette a csatáját!

79. Kérlek ne vedd el őt. Ne ejtsd csapdába ebben a végtelen sötétségben.