Lassan lépett a hideg testhez, kifakult emberhez, akit egyszer a barátjának nevezhetett. Most csak egy idegen test volt, akihez semmi köze nem volt. Csak feküdt ott nem törődve senkivel, még vele se. Mintha törődött is volna vele, minden más lett. És most egymás után váltak el anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz vagy elbúcsúznának. Önző hülye mindegyik. Állt, a szemébe akart nézni, de nem tudott, lehetetlen volt. Most az egyszer biztos őszinteséget is látott volna, nem csak az összes hazugságát. Nem volt benne bűntudat, még nem érezte, sőt nem is akarta. Talán ő is erre az összetört állapotra jut, melyből nem hozza ki őt semmi. Ez lenne neki is a legjobb, tudta. Nem kellene semmivel törődnie, de nem volt önző, már túl jutott ezen a szakaszon, most a jobbat keresi.
Előtte voltak szakaszok az életében, amikor csak hátra nézett. Az arcokra, akiket otthagyott, akik elhagyták őt, akik átverték őt, akiket megbántott. Tényleg ő lehet a rossz, ha senki se tud huzamosabb ideig mellette maradni és nem bírják elviselni a nyavalyáit. Szánalmas. Közönséges. Sajnálatos. Magányos.
A véres kés nem az övé. Nem ő szúrta le a barátját, nem nevetett hangosan és hisztérikusan. Csak egy álom volt.
Hisztérikusan és hangosan
nevetni hang nélkül
művészet.
Ikrek. A szeretett és a kitaszított. Fekete és Fehér. Testvérek egy vérből, különböző élettel. Halál és halál, egy közös pontjuk.
A kiáltásait nem hallotta senki, mindenki mosolygott és nevetett. Nem értette őket. Nem látták? Miért nem látják őt? Aztán rájött, soha nem engedte meg magának azt a luxust, hogy jól szórakozzon. És a többiek ezt nem látták. Soha nem is fogják, túl mélyen be volt falazva.
Vér mindenhol. A testén, a barátja testén. A kezei vöröslöttek, a kés ott volt a közelébe. És még egy szót se mondott.
