Ha csak egyszer a szemembe néznél, mikor hazudsz, ha egyszer te vigasztalnál, engem és nem fordítva, talán bíznék, benned annyira, hogy elmondjam, az élet szar. Az én életem szar. Másé talán jobban, biztos hogy jobban néhány szempontból. Tudtad ó, hogy a fizikai fájdalom elnyomja a lelkit? És te nem látod, sőt engem se látsz, csak azt amit akarsz, amiről úgy gondolod, hogy "azzal" még tudsz foglalkozni. Miért számítok rád annyira? Csak mert barátok vagyunk? Ez az egész önámítás, és én kezdek fáradni, ma valahogy nem bírtam, nem volt türelmem nézni a sértettséget az arcodon, mert nem volt semmi okod rá, és utáltam, mert saját kis önzőséged miatt más utat választottál. Most belekezdhetnék a régi szövegbe, de szerintem már az is unja, aki még nem olvasta, úgyhogy hagyom, mindenki örömére, igen , hallottam a megkönnyebbült sóhajokat. Talán most kellene írnom leveleket, még van idő. Egy kezemen meg tudnám számolni a kiknek írnék. Az embereknek az a baja, hogy foglalkoznak mások véleményével, talán ebből elég csak a barátoké, úgy biztos nem kell szétszakadni, megfelelni másnak hülyeség, de ha önmagadnak akarsz, és nem sikerül, az rosszabb. A csalódottságok csak zúdulnak, de kit érdekel. Olyan könnyű nem törődőmnek lenni, vajon erre eddig miért nem jöttem rá? Lassan minden elhatárolódik, vagy inkább én tolok el magamtól mindent?
Vajon ha egyikünk meghal, az ezután következő beszélgetésekben mindig lesz egy kínos szünet, ami azért lesz, mert valami hiányzik? Valakinek az apró kárörvendő beszólása, ami akkor annyit jelentett, mint a többi, de most már magadat is elpusztítanád, ha hallhatnád a hangját.
Lőni vagy nem lőni? Ez itt a kérdés...
