Hányingere volt.
Magától. És nem tehetett ellene semmit.
Hideg volt még mindig. Az eddigi melegség, mintha kifogyott volna az életéből. Nyúlni akart a kézért, de nem tudta, hogy elfogadja-e. Önző dolog lenne, ha egyszer magára gondolna, és végre segítene magán? Mennyire fognak megsértődni mások? És mennyire fog megsértődni az, aki a kezét nyújtja? Nem szerette volna, ha segítene neki, biztos volt jobb dolga is, mint őt babusgatni, és meghallgatni.
Félt. Félt az elválástól. Van rá lehetőség, hogy soha többé nem fogja látni őt, és most emiatt kezdjen el bízni a másikban? Hogy tudna bízni ezek után? Nem tudott bízni. Nem tudott reménykedni. Nem tudott semmit.
Nem tudott figyelni egész nap. Nem jött egy normális szó se a szájára. És valahogy szabadulni akart. Mert nem tudott beszélni és gondolkodni. Nézte a műmosolyával a többieket, amit egyikük se vett észre. Nem, ez így nem volt igaz. Egy kiszúrta és érdekelte is. Furcsa érzés volt. Arra az egy percre el is mosolyodott. Talán ennyire beengedte őt? De, hogy tehette? Mivel érte el, hogy ilyen rövid idő alatt, ennyire megkedvelte? Sok hülye kérdés, és egyikre se volt válasza. Vagy ha volt is válasza, egyáltalán nem kedvelte azt. Mert egy hülye önző emberi lény volt, akinek egyáltalán nem számított mások mit gondoltak. Az volt a fontos, hogy senki se jöjjön rá ki ő, hogy soha többé ne kelljen foglalkozni akkori énével. Nem akarta, hogy csalódjanak benne. De akkor miért nem tudta megmutatni magát barátainak?
Írt egy levelet. Ha talán öngyilkos lenne. Írt az egyik barátnőjének egy levelet. Nem tudta, hogy a többiek el tudnák-e viselni, ha öngyilkos lenne. Mégis ő a betegségére fog hivatkozni mindig. A fránya betegsége, ami mindig megkeserítette az életét. És nem fog neki semmi sem számíteni. Csak az, hogy ne okozzon fájdalmat.
Bapánikolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése