Gondolkodom, tehát...

Gondolkodom, tehát, sanyarú sorsom, hogy egyetlen pillanatban se hagyjam nyugodtan magam. Az lenne a legjobb, ha nem gondolkodnék. Rájöttem, hogy ha egyedül vagyok nem kell szembesülnöm a problémákkal, nem, akkor csak emészt belülről, amikor szemtől szembe jön az még rosszabb. Nem tudod rá a megoldást, és idegesítően frusztrál.

Biztos vagyok benne, hogy az én hibám. Még nem mondtam ki egyszer se hangosan, de akkor is az enyém. Szánalmas, mennyit ér egy ilyesmi. Ezért élnek az emberek? Mindig csak szenvedés, igen, ahogy mondtad, saját magunkat rakjuk tönkre. Kételkedünk magunkban. Próbálunk beilleszkedni. De minden hét eleje mostanában, arra világít rá, hogy egyáltalán mi volt itt? Mi a fasz történt? (Mennyire imádom ezeket az obszcén szavakat.) Ha tudjátok, mondjátok el, mert nem találok válaszokat, nem akarok válaszokat találni, amire gondoltam eddig, az nem lehet, tudom.

Egy kapcsolatot nem csak egy embernek kell megjavítani. Mostanában sokszor leírom, de ez nem nagyon használ. Idegesítő. Szánalmas, ami folyik. Nem csak a mi feladatunk, de nem is a tiétek. Úgy érzem feladtátok. Soha, de soha nem látom, hogy keresnétek. Mennyire szarul esik, pedig most nem is rólam van szó. Igazából mindig csalódással tölt el, mennyire gyengék vagyunk, mi emberek és a kapcsolataink. Semmi értelme, vagyis van, de ez a feladás. Én próbálkozok, tényleg. De utálom szarul érezni magam, és mindig úgy érzek. Kit győzködök? Magamat? Minek? Én tudok, amit tudok. Lassan elvesztem érdeklődésemet, ez van. Mert valami kiölte belőlem az érdeklődést.

Yeaah. Nem akarom ezt mondani, de utálom a változást. Emlékszem ezt már írtam, nem baj, ismétlés a tudás atyja. Minden, olyan kusza. Nem értem, mi folyik itt. Az egész olyan, mint egy rohadt labirintus. A kivezető utat megtalálni lehetetlen, emberekre bukkanni lehetetlen.

Az eső mindig esik mostanában. Megállíthatatlanul. Nincs menedék, ami alá lehetne bújni, az eső éget, mint a sav. Miért nem áll el az eső? Kell egy nyom a többiek után, de ahogy lenézek a földre, nem látok egy lábnyomot se. Üres az egész utca. Csak az eső és én. Az aszfalt göcsörtös, nem egyenletes. A tornacipő, amit viselek nincs a legjobb állapotban. Az ég sötét és felhős, mintha soha nem sütött volna itt nap. A felhők, mintha kigúnyolnák mostani helyzetemet, nevettek rajtam, mert nem tudtam megoldani a problémámat. Szinte vak sötét volt, de láttam egy szempárt, ami engem nézett. Nem szólaltam meg. Minek? Talán elpusztít, vagy csak úgy itt hagy. Nem tudom melyiktől féltem jobban, de mintha a sors akarta volt, egy lámpa tűnt fel kettőnk között. Engem nézett, én meg őt. Nem tudtam róla levenni a szemem, olyan ismerős volt a szeme. Talán egy sortárs?

Asszem ennyi. Szánalomland, én. :D