Hadd mondjam el...

Megtalálta magát egy pillanatra. Messze volt a másik énjétől, de köszönt neki, mert így érzett. Veszélyes volt, óvatos, és megfontolt. Beszélt, és közben próbálta megérteni a másikat, mert szüksége volt rá. Egy percre, kiszakadt a mindennapokból, és elment. Egy másik valóságba, ahol egyáltalán nem volt fontos ki ő. Egy hely, ami mást mutatott, mint ami volt. Nem akarta másnak látni magát, nem akarta, hogy más másnak lássa őt. Kellett egy tény, amit elfelejthetett, hogy ne ő legyen az, aki bánkódna. Elvégre már azt tette a nap minden percében. Az a nap, a perc, az este. Mintha valami játék lett volna, az is volt. Az erő lassan kezdte elhagyni, közönyössége mindenkit idegesített. Nem érdekelte. Elvégre nem vette észre senki. Érzelmileg kezdett levállni róluk, egyszerűen abba kellett hagyni ezt a sok "igen"-t. Ez a hovatartozását vitató kérdés, ami többször felmerült benne, csak egy választ akart. Nem igyekezett, hogy beszélgessen veük. Csak azt akarta, hogy ne ő őlegyen a téma, és ne ő beszéljen sokat. Sokat kertelt mindig. Hiányzott azaz őszintesség, ami meg volt mások közt. Legszívesebben sírt volna, de nem tette, mert volt önfenntartása. Torkában ott dobogott a gombóc, pedig nem volt ideges, inkább a sírás, mely az előbb elkerülte, most újult erővel tört rá. Azt várta, hogy talál egy vállat, amin kisírhatja magát, de inkább a szekrényét választotta. Az mindig kényelmes volt és sok minden volt benne, he felhangosította a zenéjét senki se hallotta sikításait, ha nem szólt a zene úgyse.